Korzett elfogadása

[megjegyzés: a stílusom egyre gyatrább, kifogytam a blogolásos tudásból,

plusz az eges képeknek semmi közük a dolgokhoz, de jót tesz az aesheticnek:D]

 A mai nap párszor eszembe jutott,hogy ezek az utolsó napjaim,heteim "szabadon", és hogy őszinte legyek, nem nagyon érintett meg ez a tény. Az utolsó hetekben,mikor vártuk, hogy átvehessük a páncélt, pszichésen egyre jobban fókuszáltam a fájdalomra,valamikor már felállni se tudtam, ülni se pár percnél tovább. Abban az állapotban már nagyon szívesen fogadtam volna segédemet, úgyhogy igazából mondhatom azt, hogy már eléggé vártam a korzettet. Bezzeg az első pár alkalommal elsírtam magam, mikor róla beszéltünk, még akkor is, mikor már nem sokként írt a hír, és már magamban elvileg elfogadtam hogy ez lesz. Most (így a második estémen) visszatekintve nem tudom mitől tartottam ennyire. Mert igen, nem egy leányálom és küzdeni kell, mindenkinek máshogyan, de ha a fájdalom elmúlik akkor már megéri,nem? Ha már a külsődön nem fog látszódni,hogy bármi baj is lenne, (személy szerint nálam nem olyan durván szembetűnő) ha 20évesen le tudok majd hajolni, ülni vagy csak állni anélkül,hogy a hátamra panaszkodnék. És én ekkor békéltem meg a gondolattal,hogy az életem egy kis részébe besegít ez az eszköz,mikor elképzeltem magam ahogyan több órán át olvashatok egy könyvet az ágyamon, anélkül,hogy bármi kis fájdalmam is lenne. 

 Ezzel csak arra szeretnék rámutatni,hogy minden fejben dől el ténylegesen. Ráadásul rengeteg ember túlélte már a páncél viselését, ez azért jelenthet valamit.:) 

 Persze rengeteg minden múlik még a szülőkön és a környezeten is, de ezek csak kisebb befolyású dolgok. 

 Az én szüleimmel például eleinte úgy gondoltuk,hogy lesz fűzőm és akkor azt majd hordogatom, de nem leszek olyan szigorú magamhoz. Aztán rájöttem, hogy hamár lesz,akkor használjam már ki teljesen a lehetőségeket. Olvastunk könyvet és néztünk magazint is, ami kicsit jobban felvilágosítástott minket és eloszlatta a rémképeket,amik voltak. ( Én a Scoli magazin egyik kiadását láttam, ami rendkívül aranyos volt, rengeteg gyerek levél, vélemény volt benne magáról a korzettről, külön történetek, kérdések amikkel elég jól bele lehetett látni a dolgok mögé. Emellett a Gerincferdülés és ami mögötte van könyvet olvasgattuk el, ez a könyv beszél mindenről, a korzettről, gerincferdülésről, műtétről, tornáról, minden féle érzéseket biztosít bennünk. Mindenkinek ajánlok ilyen témájú könyvet/magazint, még akkor is, ha nem érinti őt a téma) 

 A környezetemben a barátaim között akadt egy-kettő, aki tudott valamit a páncélról vagy esetleg látott már életében, a többiek is hallhattak valamit, mert nem tűnt senki olyan elveszettnek,hogy mégis mi a fenéről beszélek. Még házon kívül ugye nem viseltem a korzettet,de már sok mindenkinek meséltem,meg nyavajogtam róla  a barátaim közül és mindenki teljesen rendesen fogadta (sose gondoltam másra,hogy valaki kiakadna, de bármi lehet) a híreket. Kicsit félek attól, hogy majd nagyon óvatosak lesznek velem, vagy túl sokat fognak rám figyelni, ((nagyon durván nem bírom a figyelmet)) de ez ellen most nem tudok semmit tenni(nagy valószínűséggel ez nem fog megtörténni,de a fejemben bújkál ez a gondolat). Eddig mindenki nagyon támogató volt, egyrészt meghallgattak, kérdeztek és figyeltek is hogy mit válaszolok másrészt nem viselkednek sehogyan sem máshogyan. Nyilván kicsit néha érzem hogy sajnálnak, mikor a tapsztalataimról számolok be, de majd ők is hozzászoknak. 

 Barátok mellett tanároknak is beszéltem erről, pontosabban a sulis gyógytesi tanáromnak szóltam,hogy akkor ez van és az ofőmmel is beszéltem. Az ofőm iszonyat aranyos volt, látszott rajta, hogy tényleg érdekli ,hogy mi van az egyik tanulójával. Ajánlott párnát,hogy majd hoz nekem hogy kényelmesen tudjak ülni a suliban, másnap rögtön megkérdezte,hogy rajtam van e a korzett vagy most mit kell csinálnom ,meg hogy hogy állnak a dolgok. Nagyon jól esett a törődése és kicsit sajnáltam is,hogy csak két nappal a fűzőm átvétele előtt tájékoztattam a helyzetemről. Úgyhogy kis tipp: ha van egy olyan tanárod, akivel jó viszonyban vagy, vagy jobb viszonyban vagy, akkor ne félj beszélni vele meg panaszkodni neki, mert nagy eséllyel segíteni fog ez az időszak végigkísérésében, és a segítség mindig,minden formában jól jön!

 Emellett, (nekem erre felhívták a figyelmemet az orvosok) ha ismersz valakit, akinek korzettje van, vagy csak naponta látod mondjuk az iskolában, ne félj oda menni hozzá, és kérdezni! Nem vesszük ezt tolakodásnak, sőt. Én már így is rengeteget beszélek ennek működéséről és hatásairől (igen, nem csak panaszkodok) akkor is ha senki nem kérdezte. Ez egy olyan téma, amit lehet valaki tabunak gondol, de egyáltalán nem az, sőt, remekül lehet társalgást indítani vele. Szóval sose félj kérdezni és érdeklődni!